Színgenetika

Már nagyon régóta tervezem, hogy írok a fekete szín öröklésmenetéről, de tekintve a téma komplexitását és elvontságát, valamint a rendelkezésünkre álló adatok hiányosságát, nem igazán tudtam eldönteni, hogy melyik irányból közelítsem meg  a dolgot, és ezért folyton elodáztam a cikk megírását. Az előző bejegyzésben azonban a hebridai juh kapcsán merült fel egy olyan -számomra nagyon érdekes - gondolat, mely szerint ennek a fajtának a feketesége másként öröklődik, mint a többi nyugat-európai fekete fajtáé, és inkább a közel-keleti fekete juhok színének öröklésmenetére hasonlít. Ebből az információból kiindulva nyomoztam egy kicsit és az előkerülő adatok olyan meglepőek és izgalmasak voltak, hogy halaszthatatlanul le kellett írnom őket.

Gregor Mendel, a genetika atyja

  

A színek öröklésmenetének megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a mendeli genetika alapjainak ismerete, de ennek leírása igencsak hosszas lenne, és amúgy is könnyen hozzáférhető információkról van szó, úgyhogy én ettől most eltekintek. Akit érdekel a téma és szeretné egy kicsit elmélyíteni az ismereteit, az könnyen megteheti, csak egyszerűen rá kell keresnie Mendel törvényeire.

A juhok színgenetikáját a húszadik század elején kezdték komolyabban tanulmányozni, majd időnként újra felkapták a témát, de összefüggő, mindent átfogó munkát taláni igencsak nehéz feladat volt. Vannak akik az északi, rövid farkú fajtákat tanyulmányozták, mások a zsírfarkú juhokat, megint mások az olyan afrikai, gyapjú nélküli juhokat, mint amilyen a damara; a legkevesebb információt érdekes módon épp Nyugat-, és Közép-Európa juhairól lehet találni. És a legnagyobb probléma az, hogy ezeknek az információknak jó része kérdőjeles, vagy egymásnak ellentmondó. Hogy csak néhány példát mondjak, egy olyan világfajtának, mint a suffolk, továbbra sem tisztázott a színének az öröklémsenete. Többen, több féle allélt is feltételeztek különböző lokuszokon, de bizonyítva még semmi sincs. Hasonló dilemma övezi a vöröstől a fehérig terjedő különböző színárnyalatok kapcsolatát is.

Na, de térjünk át arra, amit biztosan lehet tudni: a COGNOSAG (Committee on Genetic Nomenclature of Sheep and Goats) jelenleg 11 olyan lokuszt tart nyilván, amely befolyásolhatja a juh színét. Minket ezekből csak kettő érdekel igazán, a többi kilenc lokuszon a vad, eredeti alléllal számolhatunk, mégpedig homozigóta formában, így ezek nem okozhatnak változást,meglepetést a berke juhaink színvilágában.A számunkra fontos két lokusz az A (agouti) és az E (extension) nevet viselik, és ezeket az alábbiakban részletesebben is ismertetem.

Az A lokusz a színanyag, azaz a fekete eumelanin és a vörös feomelanin elraktározásáért, valamint ezeknek az arányáért és mennyiségéért felelős. Hasonló funkcióval rendelkező agouti lokuszt már nagyon sok emlősállatban találtak, és rendre ez bizonyult a legkomplexebbnek a színért felelős lokuszok közül. A házinyulaknak például öt különböző allél áll a rendelkezésükre az A okuszon, de a juhoknál ennél is sokkal bonyolultabb a helyzet, hiszen az ők esetükben már legalább 16 különböző allélt véltek felfedezni a genetikusok. Szerencsére mi ezekből csak kettővel kell kalkuláljunk, a legdominánsabb AWt jelzésűvel, valamint az összes közül a leginkább recesszív Aa változattal.

Az AWt allél a white/tan (fehér/cser) rövidítése és a pigmentanyag lerakodásának korlátozásában van szerepe. Dominánsan öröklődik, így bármilyen allél társaságában ki tudja fejteni hatását. Teljes egészében megakadályozza az eumelanin, azaz a fekete pigment termelődését és a feomelanint is csak a pofára és a lábszárakra korlátozza, így a végeredmény egy fehér gyapjú, vörös pofájú juh lesz, épp olyan, mint a mi berke juhunk. Ugyanakkor következetes szelekcióval, a kis hatású gének segítségével a feomelanin termelését is korlátozni, vagy épp fordítva, fokozni lehet; íly módon jöttek létre az olyan világos, vagy akár fehér pofájú fajták, mint a charollais, meg a romney, és az olyan intenzíven vörös pofájú fajták, mint a solognote, a coburgi rókajuh, vagy a tunis juh.

Charollais

Romney

Solognote

Coburgi rókajuh

Amerikai tunis bárányok

Ezzel kapcsolatban van egy személyes észrevételem is. Az AWt ugyan tényleg megakadályozza fekete pigment termelődését, de vannak esetek, amikor nem végez tökéletes munkát. Ilyenkor a fehér állatok testén kisebb, vagy nagyobb fekete folt jöhet létre, amely aztán életük végéig megmarad. Ezt az egyéni jegyet a Kászonokban például kifejezetten szeretik, értékesebbnek tartják az ilyen egyedeket, ezért is javaslom az ilyen jellegű eumelanin foltoknak a megnevezésére a kászoni jegy kifejezést. 

Kászoni jegy egy nőstény bárány szemöldökén

Kászoni jegy egy öt éves kos szűgyén

Visszatérve az A lokuszunk legrecesszívebb alléljához, az Aa-hoz, ez tökéletesen az ellentéte az AWt-nek, hiszen csak az eumelanin termelődését engedi, azt viszont a test teljes felületén, így a végeredmény egy kökényfekete bárány lesz. Természetesen, recesszív allélként csak homozigóta formában (AaAa) tudja kifejteni a hatását, egy AWtAa allélpárral rendelkező juh mindig vörös pofájú, és fehér gyapjú lesz, viszont fekete hordozóként, fekete, vagy szintén fekete hordozó kostól lehet majd fekete báránya.

Az E (extension) lokusz az eumelanin eloszlását és mennyiségét szabályozza, és eddig a juhoknál mindössze két allélját sikerült kimutatni. Ezek a domináns feketeként is ismert ED és a vad változatban is megtalálható, eredeti allél, az E+. Ez utóbbi recesszív lévén csak homozigóta állapotban (E+E+) tudja kifejteni a hatását, ami igazából csak abból áll, hogy hagyja érvényesülni az A lokuszokon lévő géneket, tehát igazából semmilyen befolyással nincs a juh színének végeredményére. Ezzel szemben az ED egy nagy hatású, episztatikus allél, minden mástól függetlenül ki tudja fejteni a hatását és egy teljesen fekete bárányt eredményez. Teljesen elnyomja az A lokuszon található gént, így egy domináns fehér (AWt) alléllal rendelkező juh is fekete lesz az ED jelenlétében.

Egeres példa episztázisra

Amint az a fentiekből is kiviláglik, két féle képpen is kaphatunk fekete juhot. Az egyik a domináns fekete, amelynél elég egyetlen ED allél ahhoz, hogy minden más géntől függetlenül kifejtse hatását (A_A_EDE_), a másik pedig a recesszív fekete, amely csak homozigóta állapotban, és csak az E+E+ allélpár jelenlétében tud érvényre jutni, a génképlete tehát AaAaE+E+. Nyilvánvaló, hogy domináns fekete juhokat sokkal könnyeb kitenyészteni, hiszen egyeten allél bevitele is meghozza a kívánt eredményt, míg a recesszív fekete esetében négy allélnak kell egyszerre, egy helyen összejönnie. Viszont míg a domináns fekete, recesszív alléljainak köszönhetően rendre dobhat ki más színű egyedeket is, addig két recesszív fekete juh keresztezéséből mindig csak fekete bárány születhetik, lévén mindkét általunk vizsgált lokuszon homozigóta recesszív allélpár.

A nagy kérdés az, hogy a fekete berkénk domináns, vagy recesszív fekete? Ahhoz, hogy ezt a kérdést tisztázhassuk, előbb felsorolnám azt, amit a szakirodalomból sikerült kihámoznom. Úgy tűnik, hogy a legtöbb keleti fajta, köztük a karakül, a román curkán és a bulgár karnobat a domináns fekete (ED) alléllal rendelkezik. A gissar-ról sajnos nem sikerült ilyen irányú információt találnom, viszont érdekes módon a nyugat-európai black welsh mountain és a portugálok fekete merinója is dominánsan örökíti a fekete színt. Ez különösen annak a fényében izgalmas, hogy az összes többi nyugat-európai fekete fajta, mint a Jura hegyi juh, a noire du Velay, vagy akár a fekete romney, mind-mind recesszív fekete. A ősi típusú hebridai juh kapcsán merült még fel, hogy a keleti fajtákhoz hasonlóan dominánsan örökíti a fekete színt, amint azt az előző írásban jeleztem is, és amely információ tulajdonképpen az egész nyomozás mozgatórugója volt, de alaposabban utánajárva a témának kiderült, hogy valamikor a hebridai juhok egy része black welsh mountain-nal volt keresztezve és csak ezek az egyedek rendelkeztek a domináns ED alléllal. Az ősi, tiszta vérben tenyésztett hebridaiak mind recesszív feketék.

Mindezek ismeretében rátérhetünk a fekete berkére. Conțescu már 1939-ben jelezte, hogy a fekete cigáják - tehát tulajdonképpen a mi berkéink - recesszíven örökítik a színüket, és ezt később a juhos témában szaktekintélynek számító Condrea Drăgănescu is megerősítette. Ez első hallásra igencsak meglepő, hiszen elvileg egy keleti származású fajtáról van szó, melynek minden szomszédos fajtája, köztük a cigájára megszólalásig hasonlító karnobat is dominánsan örökíti a fekete színét. Tavaly nekem négy fekete juhom ellett, mind vörös pofájú kosoktól, és a négyből háromnak fekete bárány lett. Természetesen ez egy nagyon kicsi minta volt, amiből nem lehetett komoly következtetéseket levonni, de a 75%-os fekete termés mégis azt sugallta, hogy domináns öröklődésről van szó. Az idén azonban, szintén vörös pofájú kosoktól 20 fekete juhtól csak hat fekete bárány született, ami már sokkal inkább emlékeztet a recesszív öröklődéstől elvárt számadatokra. Továbbá tavaly egy vörös pofájú juhom is fekete bárányt ellett, ami csak a recesszív Aa alléllal magyarázható (AWtAaE+E+ x AWtAaE+E+ = AaAaE+E+).

Összegezve a dolgokat, úgy tűnik, hogy a fekete berke tényleg recesszíven örökíti a színét, ugyanakkor elképzelhető, hogy a múltban a curkánnal történő cseppvérkeresztezés során a domináns fekete allél is megjelent az állományban. Ez esetben a fekete színt dominánsan örökítő egyedek keveréknek tekintendők és igyekeznünk kell kiszelektálni őket. A kérdések azonban továbbra is adottak: miért van az, hogy egy elvileg keletről származó fajta színgenetikai szempontból a nyugat-európai fajtákkal mutat rokonságot? Vajon az ősi cigája típusban eredetileg nem volt fekete színváltozat és csak a nyugati fajtákkal történő keresztezések után jelent meg a fekete szín az álományban?  Vagy a cigája nem is keleti származású, hanem igaz lehet Drăgănescu azon hipotézise, miszerint a cigáják őseit a római légiók hozták a Kárpát-medencébe Spanyolország területéről? És mi a helyzet Drăgănescu azon kijelentésével, miszerint a karnobat nem a cigáják rokona, hanem a cikta juhoké, és a nagyon hosszú izoláció tette a cigájákkal hasonlatossá? A szintén keletről származtatott ősi magyar fajta, a hortobágyi racka domináns vagy recesszív fekete? Vajon ők milyen rokonságban állnak a cigájákkal? Ezek mind olyan kérdések, amelyekre csak egy alapos genetikai vizsgálat deríthet fényt. Bízzunk benne, hogy erre mielőbb sor kerül.

Fekete juhok a nagyvilágban Vol.3

Miután az előzőekben áttekintettük Ázsia és Európa kontinentális részének fekete juhait, röviden bemutatnám a hatalmas juhos kultúrával rendelkező Nagy-Brittania fekete fajtáit is. A szigetországokban egyre keresettebb a fekete gyapjú, így érthető módon a fekete fajták, színváltozatok száma is folyamatosan növekszik. 

 

Kezdjük mindjárt egy - a mosolygós bárányairól elhíresült fajtával - a southdown-nal, mely egy ősi brit juhfajta, de napjainkra az egész világot meghódította. Két főbb típusa ismert: egy nagyobb testű, elsősorban húshasznú változat, amely Új-Zélandon és Kaliforniában is sikeresen elterjedt, valamint a már Amerikában kialakított, kis testű, kitűnő gyapjút adó és inkább hobby állatként számon tartott Babydoll. A southdown juhok gyapjának szálvastagsága 24-29 mikron közötti, amellyel már a merinók szintjét közelítik, testtömegük pedig viszonylag tág határok között mozog: 60-80 kg-osak a juhok, 90-110 kg-osak a kosok. A fekete szín kezdetben csak elvétve jelenkezett a fajtában, napjainkban azonban egyre gyakoribb, főként a Babydoll változatban.

Southdown kos

Southdown növendékek

Babydoll southdown jerkék

Mosolygós southdown bárányok

Egy számunkra is jelentőséggel bíró fajta a romney/romney marsh, mely a kollektív gazdaságok idején előszeretettel volt használva különböző nemesítés porgramokban. Nem meglepő módon ezek a programok rendre kudarcot vallottak, de valószínűleg a romney kosok itt-ott még hátrahagytak valamit a génállományukból. A Kovászna megyében néha felfedezhető magas állású, gyapjas hátsó lábú, gyapjas pofájú berkék például szinte biztosan romney ősökkel is rendelkeznek. A fajta egyébként sokkal jobban honosult Új-Zélandon, ahol napjainkban is az egyik legnagyobb számban tartott juh, mivel 5-10 kg-os éves gyapjúhozamra is képes, 30-40 mikronos szálvastagság mellett. A fekete változatát 1972-ben, Amerikában vették törzskönyvbe először, azóta tudatosan is szelektálnak erre a színváltozatra is.

Gyapjas pofájú romney jerkék

Fiatal romney kos

Fekete és fehér romney

Talán a legfeketébb a fekete juhok között a black welsh mountain, azaz a walesi fekete hegyi juh. Ez a kis testű, élénk fajta látszólag ellenáll a napfénynek is, gyapja egész évben fekete, fakulásra, vörösödésre csak alig hajlamos. A fajta juhai suták, a kosoknak viszont csigás szarvuk van, akárcsak a mi berkénknek. A walesi feketék létszáma mindössze 10.000 egyedre tehető, de népszerűségük egyre növekszik, a különböző juhos kiállítások üde színfoltjai.

Black welsh mountain kos és juh egy kiállításon

Black welsh mountain kosok versenye

Győztes black welsh mountain kos

Black welsh mountain juh

A balwen juh közeli rokona a walesi feketéknek, lényegi különbség mindössze a homlokán lefutó fehér rajzolatban fedezhető fel, mely egyben a zwartbleshez is hasonlatossá teszi. Ez utóbbi fajtával azonban nem áll rokonságban, a nagy fokú hasonlóság mindössze a véletlen műve.

Balwen juh kosbárányával

Balwen család

Balwen nyáj

A ryeland egyike a legősibb brit fajtáknak és nem mellékesen Erzsébet királynő kedvenc fajtája is. Ennek ellenére a fajta létszáma nem nagy, 1974-ben mindössze 980 regisztrált anyajuhot tartottak számon, így a ryeland felkerült a ritka fajták listájára. A ryelandot elsősorban mint húsfajtát tartják számon, a kosok sutaságuknak és viszonyag kis fejüknek köszönhetően jól használhatóak a nehezen ellő fajták fedeztetésére. Az első fekete egyedek Angliában jelentek meg, azóta a számuk fokozatosan növekedik.

Ryeland növendékek

Ryeland kos

Vemhes ryeland juh

A lincoln a legnagyobb rámájú brit juhfajta (110-160 kg), ennek ellenére az évszázadokra visszanyúló tenyésztése során mindig a gyapjútermelését tartották elsődlegesnek. A lincoln juhok gyapja durva (40 mikron), viszont kifejezetten hosszú, a gyapjúszálak hossza elérheti a 40-45 cm-t is, mennyisége pedig már az anyajuhokon is elérheti az 5-9 kg-ot, a kosok pedig értelemszerűen ennél is lényegesen több gyapjat termelnek. Az 1960-as évekig mindent elkövettek, hogy kiküszöböljék a fajtából az időnként felbukkanó fekete egyedeket, csak ezt követően fogott neki néhány tenyésztő a fekete színváltozat tudatos tenyésztésének. A pontosság kedvéért azonban meg kell jegyeznünk, hogy a lincoln gyapja nem egészen fekete, inkább ezüstös, amely egy más genetikai hátteret sejtet.

Lincoln kos

Lincoln portré

Fehér színű lincolnok

Az észak-ronaldsay-i juh egy igazán különleges, félvad fajta, amely feltehetőleg évezredek óta elszigetelten él Skócia legészakibb szigetén. A különösen mostoha körülményekhez olyan szinten sikerült adaptálódnia, hogy szinte kizárólag hínáron él, és egészen elképesztő mennyiségű sót képes tolerálni. Ennek a furcsa diétának azonban ára van, a fajta legnagyobb példányai is alig haladják meg a 30 kg-ot. Az észak-ronaldsay-i juh több ősi jellegű színváltozatban is megtalálható, köztük a feketében is, ezért kerülhetett erre a listára.

Észak-ronaldsay-i juhok

Észak-ronaldsay-i nyáj

Észak-ronaldsay-i juhok a fókák társaságában

Utolsó brit fajtaként a hebridai juhot mutatom be, amely Skóciában jött létre, de származását tekintve a rövid farkú észak-európai fajtacsoportba tartozik. Rövid farkával és gyakori négy szarvú egyedeivel a juhok között igazi látványosságnak számít. Régen több színváltozatban is megtalálható volt, napjainkra azonban csak a fekete változata maradt fenn. Genetikai vizsgálatok alapján a fekete génje nem mutat rokonságot a többi európai fajta hasonló génjével, viszont ugyanez a gén megtalálható több közel-keleti fajtában is. Sajnos erről az érdekességről nem találtam több információt, pedig nagyon izgalmas felfedezésnek találom. Jó lenne azt is megtudni, hogy a fekete berkénk eumelanint termelő génje vajon a közel-keleti, vagy a nyugat-európai juhok génjeivel mutat rokonságot. Meg egyáltalán mi a különbség a két típusú fekete között?

Hebridai kosok

Hebridai kos

Hebridai juhok

Klasszikus, csigás szarvú hebridai kos

Még egy hebridai gyönyörűség...

Nem egészen brit, inkább csak brit gyarmati juh a Corridale, amelyet Ausztráliában tenyésztettek ki, és amely a romneyhoz hasonlóan szintén részt vett a kollektív gazdaságok nemesítési programjaiban, így elképzelhető, hogy kis mértékben még mindig jelen van némely berke populációban. A fajtát merinó és lincoln juhok keresztezésével alakították ki, gyapjú- és hústermelésben is jeleskedik. A juhok gyapjútermelése 4-8 kg között mozog, 25-30 mikronos szálvastagság és 9-15 cm-es szálhosszúság mellett. A kifejlett egyedek testtömege 80-120 kg körüli.

Corridale jerkék

Corridale juh a kifakulást megakadályozó öltözékben

Corridale a kiállításon

Corridale gyapjú

A világ körüli fekete juhos utunk végére az arapawat hagytam, mely egy elvadult juhfajta és kizárólag az Új-Zélandhoz tartozó Arapawa szigeten él. Az arapawa juhok 1867-ben kerülhettek a szigetre és azóta teljes elszigeteltségben élnek. Feltehetőleg merinó juhoktól származnak, amit a kosok hatalmas csigás szarva is tanusít. Az érdekes az, hogy a merinók között nagyon ritka a fekete egyed, az arapawa viszont szinte kizárólag csak fekete színváltozatban található meg. Talán a természetes szelekció a feketéknek kedvezett. Ugyancsak a természetes szelekció furcsasága, hogy a kosok szarva hatalmas lett, a szélességük meghaladhatja az egy métert is, ami kifejezetten attraktív trófeává teszi őket a vadászok számára.

Arapawa trófea

 

Hókás arapawa

Egy különleges, sárga pofájú arapawa

Arapawa juhok a vadonban, köztük egy ritka fehér példány

Ez a hosszúra nyúlt áttekintő után, úgy gondolom, hogy levonhatjuk a tanulságot, miszerint fekete juh szinte mindenhol van a világban, ahol juhtenyésztés folyik, kezdve a legelmaradottabb vidékektől és a legősibb fajtáktól, egészen Nyugat-Európa legmodernebb fajtáiig. A fekete gyapjú iránti igény ugyan erőssen változó, de a történelem azt mutatja, hogy a kereslet sosem szűnt meg iránta, újra meg újra divatossá válik. Ezért is nagyon fontos, hogy megbecsüljük a mi tökéletesen adaptálódott fekete fajtánkat, mert nem lehet tudni, hogy mikor lesz rá szükség nagyobb mennyiségben, létszámban is. Továbbá nagyon érdekesnek és fontosnak tartom tisztázni, hogy honnan származnak a berkéink, kikkel állnak közeli rokonságba és a fekete színért felelős génjük hogyan működik, miként öröklődik.   

Fekete juhok a nagyvilágban Vol.2

Az előző bejegyzésben picit körüljártam a keleti származású fekete juhokat, melyek között valószínűleg a mi fekete berkéink rokonai is megbújnak, ma pedig  Nyugat-Európa fekete bárányait veszem górcső alá. Ezeken a fajtákon már jól felfedezhetőek a tudtosabb tenyésztés nyomai, színük és formájuk is egységesebb, teljesítményük pedig általában a hús-, és tejtermelés terén is jobb.

Az élet azonban nyugaton sem mindig fenékig tejfel, jó példa erre a massese juh esete, amely Olaszországban, Toszkánában őshonos, és létszáma 1986-ban még  182.690 volt, de 2013-ra már csak 8423 állatot tartottak számon. Pedig a termelési mutatói egyáltalán nem rosszak, hiszen 120-140 literes laktációval és 6,2%-os tejzsírral rendelkezik, emelett pedig az ivarzása nem szezonhoz kötött, így két évente háromszor is ellethető. És ha ez nem lenne elég, akkor a fajta egyike a 17 őshonosnak nyilvánított olasz fajtának, így valószínűleg államilag is támogatják a tenyésztését, mégsem kell az olaszoknak...

Massese juhok egy  kiállításon

Massese juhok tradicionális tartási körülmények között

Massese nyáj madártávlatból

Egy másik őshonos olasz fajta a Szardínia szigetén kialakult pecora nera di arbus, avagy arbusi fekete juh. A fajta különlegessége, hogy az állomány nagy része rendelkezik egy olyan ritka mutációval, amely a fülek méretének jelentős lecsökkenését eredményezi. Nemrég került tudomásomra, hogy Csíkmenaságon is van néhány hasonló mutációval rendelkező, kicsi fülű juh, amelyeknek azonban nyilván semmilyen közük nincs a pecora nera di arbus-hoz. Egyébként a fajta 2008-ban a kihalás szélére került, hiszen mindössze 233 ilyen juhot tartottak nyilván, a megmentésére tett lépések azonban olyan jól sikerültek, hogy 2013-ra már 4118-ra gyarapodott az arbusi feketék száma. A matek sehogy sem talál, de ezek a hivatalos adatok, ezekkel kell megelégednünk... Számunkra a lényeg azonban az, hogy az olaszok fontosnak tartották, hogy megmentsenek egy olyan ősi fajtát , melynek gazdasági mutatói ezt koránt sem tették indokolttá. A pecora nera di arbus juhok testtömege mindössze 35 kg és a kosoké sem haladja meg az 50 kg-ot, a laktációjuk pedig 50-100 l közöt mozog, 6.5%-os zsírtartalom mellett, a számuk azonban mégis szépen gyarapodik. Vajon hogy csinálják?

Az Arbus fekete juhai

Kis és nagy fülű arbusi fekete juhok

Fiatal arbusi fekete kos

A következő említésre méltó fekete fajta a tiroli szirti juh, avagy pecora della roccia tirolese. Ez egy nagy rámájú (60-100 kg), durva gyapjú, hegyvidéki fajta, egyike az egymástól szinte csak színükben különböző tiroli fajtáknak (barna hegyi juh, karinthiai szemüveges juh, tiroli hegyi juh, stb.), amelyeket az osztrákok, az olaszok és talán a németek is a magukénak tartanak. Ránézésre nem lehet túl távoli rokona a románok curkánjainak sem. Bár ez a fajta nem tűnik igazán feketének, genetikailag mégis az, kiegészítve egy részleges őszülést eredményező génnel, így itt a helye a listán.

Tiroli szirti juh bárányaival

Fiatal tiroli kos

Tiroli kosok kiállításon

Hasonló őszülő génekkel rendelkezik a durva gyapjas pomerániai juh, amely egy igénytelen, régi német fajta. A gyapja gyenge minőségű, szaporasága mindössze 130%, húsfajtákkal keresztezve sem nyújtott igazán jó teljesítményt, így nem csoda, hogy a húszadik század végén kis híján kihalt. Napjainkra a szervezett mentési akcióknak köszönhetően a létszáma növekedni kezdett.

Durva gyapjas pomerániai juh bárányával

Generációk közötti különbség - az őszülés fokozatai

Pomerániai mininyáj

Személyes kedvencem a Jura hegyi juh, amely egy svájci fajta, de Németországban, Olaszországban és Ausztriában is vannak állományai. A fajta egyik érdekessége, hogy bár a fekete példányok gyönyörű, kökényfekete színűek , közöttük elvétve akad egy-két csokoládé színű egyed is, amelyeket nyilvánvalóan nem az UV fények színtelenítettek el, hanem  más genetikai háttérrel rendelkeznek. A Jura hegyi juhok egyébként kifejezetten produktív állatok, a szaporaságuk a 220%-ot is elérheti, a juhok kifejlettkori testtömeg pedig 65-90 kg, míg a kosok akár a 120 kg-ot is elérhetik, nagyon jó húsformák mellett. Tejtermelésükről nem találtam hivatalos adatokat, de a bárányokat elnézve, e téren sem lehet nagy baj. A fajta létszáma 2008-ban kb. 16.000 egyed volt, és a fekete gyapjú iránt mutatott egyre nagyobb érdeklődésnek köszönhetően, fokozatosan növekedik. Ha valaha is szükségét látjuk majd, hogy a fekete berkénket cseppvér keresztezéssel nemesítsük, én a Jura hegyi juhokhoz nyúlnék.

Jura hegyi juh bárányaival

Jura hegyi növendékek anyjuk nyomában

Jura hegyi nyáj, köztük néhány csoki színű egyed

Fiatal Jura hegyi kosok kiállításon

A Jura hegyi juhok után talán a legközelebb az ízlésemhez a Noire du Velay, avagy a velay-i fekete áll, amely egyike a legősibb francia fajtáknak. Egyesek szerint a 15. században a keltákkal érkezett az auvergne-i régióba, azonban létezik egy másik, sokkal érdekesebb hipotézis is, miszerint a fajta a Közel-Keletről származik. Sok más ősi fajtához hasonlóan, a 19. században rohamosan csökkenni kezdett a létszámuk, mígnem az 1970-es években néhány előrelátó tenyésztő nekifogott a tudatos megmentésüknek. Azóta a fajta egyre népszerűbb, napjainkban már több mint 20.000 anyajuhot tartanak számon. A velay-i feketék a Jura hegyiekhez hasonlóan mintapéldányai a racionálisan kitenyésztett hegyi juhok típusának. Közepes testméret melett (50-70 kg-os juhok, 80-110 kg-os kosok), jó húsformák, nagy szervezeti szilárdság, és jó legelőkészség jellemzi őket. Tenyésztőik szerint könnyen ellenek, jól nevelnek, a bárányok a betegségekkel szemben ellenállóak. Szép munkát végeztek a franciák!

Noire du Velay juhok gazdájukkal

Noire du Velay portrék

Megvörösödött Noire du Velay bárányával

Noire du Velay-ok útban a havasi legelők felé

Noire du Velay tenyészpár

A nyugat-európai fajták közül utolsóként a zwartbles-t szeretném megemlíteni, amely Hollandia északi felében alakult ki, az állattenyésztés nagymesterei, a frízek kezei között. A fajta genetikailag fekete, viszont nyilván esztétikai megfontolásból megspékelték őket egy fehér hókával, farokvéggel, valamint négy fehér zoknival. A mutatós küllem mellett azonban a teljesítményre történő szelekciót sem hanyagolták el, hiszen a nagy testtömeg (80-120 kg) és a jó húsformák mellett a zwartbles tejtermelése is átlagon felüli.

Kíváncsi zwartbles juhok

Zwartbles bárányok és az értékes fekete gyapjú

Nagyon jó húsformákat mutató növendék zwartbles kosok

Egy elegáns zwartbles kos

A fotókat elnézegetve nyilvánvalóvá válik, hogy nagyon le vagyunk maradva a nyugat-európai juhtenyésztőkhöz képest, főként ami a küllemi szelekciót illeti, de húsformák, tejtermelés, szaporaság terén is bőven van hová fejlődni. Ami viszont nagyon fontos, az egyik legnehezebben javítható tulajdonságban, az ellenálló képességben a juhaink a világelitbe tartoznak, a többi meg már csak idő, és munka kérdése.