Mi is az a fekete berke?

Bár első ránézésre egyszerűnek tűnik a válasz, valójában rengeteg félreértés övezi a témát. Egyesek a suffolk, vagy carabaș szerű, fekete fejű és lábú, de fehér gyapjú juhokra gondolnak a kifejezés hallatán, mások értik, hogy miről beszélek, de azt mondják, hogy az nem fekete berke, hanem veres berke, és végül van a harmadik kategória, akik egyáltalán semmire sem gondolnak, csak néznek csodálkozva.

Frissen megnyírt fekete berke diszke (jerke)

Számomra a második kategória a legszimpatikusabb. Ők tudják, hogy arról a Hargita és Kovászna megyében őshonos cigája típusú juhról beszélek, amely kökényfeketének születik, az idő múlásának és a napfény áldásos tevékenységének köszönhetően azonban a gyapjúszálak megfakulnak és kávébarnától a vörössig terjedő árnyalatok valamelyikét öltik magukra. A fej és a lábak azonban mindvégig feketék maradnak, akárcsak a gyapjú töve, így a juhnyírást követően megint csak visszakapjuk a fekete berkénket. Ez alól kivételt képeznek azok a juhok, amelyek őszülni kezdenek, így a fekete gyapjúszálak között megjelennek a fehér szálak is, de ez már egy másik történet. Őseink csakugyan - a legelőn mutatott színükből kiindulva - többnyire veres berkének hívták ezeket a juhokat, de azt tapasztaltam, hogy ez a kifejezés rengeteg félreértést eredményez, mivel elsőre majd’ mindenki a vörös pofájú berkékre, más néven a kovásznai cigájára gondol.

Vörös pofájú és fekete berke összehasonlítása

Fekete gyapjú vs fehér gyapjú

 

Napszítta és őszülő juh még élénk fekete bárányával

Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a vörös pofájú berkére gondolni sem olyan nagy tévedés, hiszen ha alaposan körüljárjuk a témát, és megfigyeljük az állatok küllemét, akkor kiderül, hogy tulajdonképpen egyazon fajta két külön színváltozatáról van szó, melyeket hosszú idők óta együtt tenyésztenek. Sőt, mi több, egymás nélkül nem is nagyon létezhetetett a két fajta, hiszen a régen oly népszerű szürke posztóruhákat a kétféle gyapjú különböző arányú keverékéből készítették. Ma már nem készítik sehogy, többek között ezért is kellett nekifognom a blog írásának.

Fekete berbécsbárány a vörös pofájúak között

Erősen megvörösödött fekete juh egy vegyes nyájban

Megvörösödött fekete juhok

Szürke posztónadrág két féle gyapjúból

Most, hogy nagy vonalakban tisztáztuk, hogy mire is gondolok, amikor a fekete berkére gondolok, megpróbálom részleteiben is leírni a fajta/színváltozat származását illetve küllemét. Sajnos a származását tekintve nagyon kevés és többnyire egymásnak ellentmondó adat áll a rendelkezésünkre, s ezen már csak egy alapos genetikai vizsgálat segíthet. Ami azonban egyértelműnek tűnik az az, hogy a fajta ősei keletről jöttek (feltehetőleg nem önszántukból), valószínűleg délről megkerülve a Fekete tengert, majd a Kárpát-medencében és környékén egymástól többé-kevésbé elkülönülő populációkat hoztak létre, melyekből később létrejöttek a jelenleg ismert cigája fajták. A Keleti-Kárpátok dél-nyugati vonulatai között, főként Kovászna és Hargita megye területén egy vörös pofájú, fehér gyapjú, kis testű változat honosodott meg, amelyek között mindig fellelhető volt a fekete berke is. Érdekesség, hogy Tádzsikisztán híres juhfajtája, a Gissar épp abban a két színváltozatban található meg (vörös és fekete), mint a Kovásznai cigája.

Fekete Gissar kosok Tádzsikisztánban  Fotó: Latifi Latif

 

Vörös pofájú Gissar kosok  Fotó: Latifi Latif

 

Vegyes színű Gissar nyáj  Fotó: Latifi Latif

 A fekete berke külleméről röviden csak annyit, hogy a hegyvidéki viszonyokhoz (hideg, sok csapadék, gyenge minőségű legelők) jól alkamazkodott, kis testű, rövid lábú, de zömök, erőteljes fajta típusát képviseli. A kosok marmagassága 60-65 cm, a juhoké 55-60 cm. A kifejlett kosok testtömege 65-80 kg, az anyáké 45-60 kg. A kosok régen erős, sötétszürke, csigás szarvat viseltek, de napjainkban, ha elvétve látunk is fekete kost, az is többnyire suta. A juhok általában suták, de előfordulnak sarlószarvú egyedek is. Pofájuk kissé megnyúlt, gyapjú nélküli, a kosoknak erőteljes kosorrúk van, de az anyáknál is előfordulhat enyhe kosorr. A homlok gyapjúval gyéren fedett, a fülek kicsik, élénkek. A nyak vékony, meglehetősen hosszú. A törzs mély, fokozatosan kiszélesedő. A hát egyenes, kissé izomszegény, a far csapott. A lábak szárazak, akárcsak ez a leírás, szűk állásúak, a lábszárak erőteljesek, szőrrel fedettek. A körmök kemények, feketék, a büdös sántasággal szemben ellenállóak.

Ősi típusú állatokra jellemzően járásuk biztos, kitartó, legelés közben folyamatosan mozgásban vannak. Képesek naponta több tíz kilométert is bejárni a szegényes füvű havasi legelőkön, élelem után kutatva. Nagyon erős a nyájszellemük, társaiktól nem maradnak el. Vérmérsékletük élénk, figyelmes, ugyanakkor könnnyen hozzászoknak az emberhez, jól kezelhetőek.

Nyájszellem egy vörös pofájú berke állományban

Hasonlóképpen a fajta teljesítménye is ősi jellegre utal: A juhok átlagos tejhozama 60-80 liter, 6-7%-os zsír-, valamint 6%-os fehérjetartalommal.  A hagyományoknak megfelelően a laktáció első harmada a bárányokat illeti és csak azt követően, a legelőkre történő kihajtással egyidőben kezdik el fejni a juhokat. A tejből egyszerű, rövid érlelésű sajt készül, melyet frissen fogyasztanak, vagy túróvá gyúrnak el. A tőgyforma és a kis mennyiségű tej miatt a fajta gépi fejésre kevéssé alkalmas. A bárányok napi súlygyarapodása 180-220 g, ami napjaink hiperintenzív állattenyésztésében édeskevés, viszont cserébe nagyon jó minőségű, erőteljes ízű húsuk van.

 

A fentiekből tisztán kiviláglik, hogy a fekete berke egy minden szempontbó elavult fajta még elavultabb színváltozata, így nem meglepő, hogy megmentésre szorul. Ugyanakkor felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért is kellene egy ilyen divatjamúlt állományt megmenteni, fenntartani? A következő fejezetben megpróbálok erre a kérdésre is választ adni.